A gyász az élet felé visz

Már nagyon rég foglalkoztat az a gondolat, hogy az anyaságnak mi köze a gyászhoz. Lehet, hogy ez a kapcsolat rebellisnek tűnhet elsőre néhány embernek, de én azt érzem, hogy az anyaság nemcsak az új élet feletti öröm, hanem mellette ott a veszteség, a gyász is.

 

Feldmár ezt mondja Hogyan lesz a gyerekből felnőtt c. könyvében:

„Szerintem a következőképpen zajlik az élet. Egyedül vagy, és szereted az életed, ahogy van. Megtalálod a társad. Azért, hogy hosszú távú kapcsolat jöhessen létre kettőtök között, mindkét félnek meg kell halnia. Bele kell halnotok a kapcsolatba. A szanszkrit nyelvben a házasságra ugyanazt a szót használják, mint a halálra. Belehalsz, és mindketten újjászülettek valami mindkettőtöknél nagyobb dolog részeként, az a szerelmes pár. Tehát ez egy átalakulás, és nem arról van szó, hogy ha megházasodsz, akkor vége az életednek. Hanem meghalsz abból a szempontból, hogy már nem csak magaddal foglalkozol, és hirtelen valami nálad nagyobbnak a részévé válasz. És akkor mindkét fél úgy érzi, hogy a másik szívesen fogadja őt. Nem kognitív változás ez, hanem a szívünkben legbelül változunk attól, hogy belehalunk a kapcsolatba, és újjászületünk valami nagyobb dolog részeként, mint bármelyikünk volt korábban. Az első gyerek érkezésekor a párnak ismét meg kell halnia, hogy helyet csináljon a hármas fogatnak. Ha a pár úgy áll hozzá a gyerek születéséhez, hogy mindent úgy csinálnak tovább, mintha mi sem történt volna, akkor a gyerekük azt fogja érezni, hogy nem akarták őt. Vagyis a kéttagú párnak meg kell halnia, hogy hármasként újjászülethessenek. Ha egy újabb gyermek érkezik, akkor a hármasnak is meg kell halnia, hogy négyes fogatként szülessenek újjá.”

 

Ha bármi újat be akarok fogadni, megélni, az azzal jár, hogy a régit, ami az új előtt volt, el kell vesztenem. Nem tudok a jelenben lenni úgy, hogy a régi után sóvárgok. Akkor a múltban maradok.

 

Anyaként, szülőként is ott van ez a veszteség: emlékszem, hogy amikor hazavittük az első fiunkat a kórházból és az első éjjel kimentem vécére, ott ültem és rémülten az kiabálta a belsőm: Úristen, hogy lehet ezt visszacsinálni? …hogy fogom én ezt végig csinálni? Nem leszek képes rá. Életben tartani őt és magamat. Hogy fogjuk ezt túlélni? És mi lesz a régi életemmel? 

Hogy alszom, amikor és amennyit akarok. Hogy akkor eszek, iszok, amikor akarok. Akkor intézem a szükségleteimet, amikor azok többé kevésbé felmerülnek.

Ott volt bennem a mérleg egyik serpenyőjében az, hogy ott az új Élet velünk: a gyermekünk. Ez betöltötte a szívem egészét. És mellette ott volt az is, hogy baszki, hát nincs mese, most aztán fel kell kelni hozzá 2-3 óránként, megetetni, tisztába tenni, gondoskodni róla. Az én igényeimet most hátrébb kell sorolni.

 

A régi életem meghalt, elmúlt. Nincs többé. Nem lehet visszahozni. Semmi és senki nem lesz már az, mint tegnap.

 

És ez egy veszteség.

És ez az ami nehéz egy új anyának: megélhetem-e ezt a veszteséget? Nekem örülnöm kell: itt a gyermekünk, életet adtam neki. Az én és az apja magjából kelt ki és növekedett emberré.

És a gyermek öröm. Hát én is öröm voltam a szüleimnek (szerencsés esetben)!

És merjek csak nem így érezni egy pillanatra is! Akkor jön a fekete leves, a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás, hogy egy nagy rakás szar vagyok, mert nem örülök.

 

Nem tudok továbbmenni, ha a régi lányt nem siratom el, nem búcsúzok el tőle úgy, hogy azt mondom neki: itt vagy bennem, részem vagy. Neked köszönhetem azt, hogy itt vagyok, ahol vagyok, hogy már anya is vagyok. 

 

És a régi lány úgy él tovább bennem, hogy közben meg is halt.

Ez az Élet, ez a Természet: minden, ami elmúlt úgy vész el, hogy közben meg is marad.

 

A gyász nem a halált akarja itt tartóztatni, nem a halál, hanem az élet felé visz.