Anyám jó és rossz arca

Mikit valamelyik nap leordítottam és ráncigálva adtam rá a ruhát, mert fáradt volt. Sietve kellett indulnunk és nem tudtam tolerálni, hogy nem jó egyik pulcsi sem, egyik kabát sem, egyik cipő sem és nem kell sapka.

Anyu valamelyik nap felhívott, hogy már nem az anyám, mert valamin megsértődött. Nagyon nehéz elfogadnom, hogy már nem az aki volt és soha nem is lesz. És nagyon nehéz empatikusnak lenni vele a jelen állapotában.

Mikinek elmondtam, hogy nagyon szeretem akkor is, amikor épp ráordítok. Azt mondta ő is szeret, akkor is, amikor mérges.

Feldühített az anyu mondata, mert eszembe jutott gyerekkoromból, hogy nekem nem volt választásom, hogy a gyereke vagyok-e vagy sem, akkor sem, amikor acsarkodva ordított az apámmal.

Én soha nem akartam nem a gyereke lenni. Soha nem akartam más anyát.

Az én gyerekeimnek sincs választásuk, hogy az én gyerekeim-e vagy sem. És azt látom, hogy ők nem akarnak más anyát. Engem akarnak.

Sokszor egyszerűen elviselhetetlen az a tudat, hogy a gyerekeken csattan a dühöm és a tehetetlenségem.

Rengeteget dolgozom a belsőmön.

Valamilyen akarok lenni, valamilyen anya, és aztán nem sikerül.

Valameddig tudom tartani aztán újra és újra elbukom.

Forog körbe egy henger. Az egyik oldalán csupa jó, a melegség, szeretet, béke, simogatás. A másik oldalán a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás, az agresszió, düh, fájdalom.

Megszületünk, élünk, meghalunk. Megszületünk, élünk, meghalunk.

Tavasz, nyár, ősz, tél.

Reggel, délben, este.

Egyszer egyik, máskor másik oldalon vagyunk.

Amikor a melengetőn, akkor jó lenne konzerválni, megtartani. Amikor a bántón, azt kitörölni, kipörgetni, elhajtani.

Nincs megállás.

Ha ezt a hengert elég gyorsan pörgetném, észre se venném a jelenlegi emberi agyammal, hogy szinte minden egyes pillanatban felém fordul a jó és a rossz egyszerre.

A nincs megállásban az az egyetlen biztos pont, hogy minden változik. Minden egyes pillanatban ott van minden egyszerre: szeretet, düh, félelem, bizonytalanság, biztonság.

Születés és meghalás.

Ott van minden egyes pillanatban anyám acsarkodó arca és szerető ölelése.

Ott vagyok minden pillanatban Mikinek mint jó és rossz anyja egyszerre.

Lehetek dühös és szerethetek is egyszerre.

A cél, hogy elérjem: érzem a szüleim szerető ölelését, a Föld megtartását, az Isten tenyerét.

Bármelyik oldal is fordul felém éppen. Bármilyenek voltak is a szüleim velem, egymással, saját magukkal. Bármilyen is vagyok a gyerekeimmel.

És bár az alól nem ment fel semmi (hacsak nem Isten végtelen szeretete, amit nekünk adott), hogy leordítom a 3 éves gyerekemet azért mert sír és mert földhöz veri magát, amit meg tudok tenni bármikor, hogy újra és újra és újra megölelem, hogy újra és újra és újra odafordítom felé az arcom szerető és ölelő felét. Pont úgy, ahogy anyám is tette velem régen.

Mert mindannyian erre vágyunk, hogy anyánk a szerető arcát fordítsa felénk, hogy ezen keresztül önmagunk szerető arcát tudjuk egymás, a világ és saját magunk felé fordítani.