Düh – erő – határok

Van a petesejt az anyában, a hímivarsejt az apában. Két határozottan különböző sejt. Aztán amikor találkoznak, a kettőből egy lesz. Aztán az az egy, ami az előbb még kettő volt, elkezd osztódni és először újra kettő, aztán négy, aztán nyolc aztán végtelen sok lesz.

Aztán ahogy az anya nem biztos, hogy képes várandósan megkülönböztetni, felismerni saját magán belül, hogy a testéből mi az övé, a sajátja, és mi pontosan a gyereké, úgy a gyerek is, ahogy fejlődik az anyja méhében, szinte belenő a közegébe. Egy vele. Nem tud különbséget tenni maga és a környezete között.

A megszületéssel aztán megtörténik a fizikai szétválasztódás. Az előbb még bennem voltál, most meg már kint. Az előbb még benned voltam, most meg már kint. Az előbb még egyek voltunk, most meg már nem.

Elég nehéz ezt követni, nem?

A gyerek még nagyon sokáig abban a tudatállapotban van, hogy a környezete és ő egyek.

És én anyaként nem egyszer, de sokszor éreztem már azt, hogy akkor mi egyek vagyunk.

Mindketten, anya és gyermek, szép lassan, a növekedés folyamán tanuljuk meg megkülönböztetni magunkat egymástól.

És ez fájdalmas.

Mert ugye itt van a tárgyállandóság meg a szeparációs szorongás, hogy ha anya messze van, vagy nem látom, akkor Ő NINCS! Megszűnt. Én meg itt vagyok nélküle, egyedül.

És anyaként én szinte újraélem ezt a gyerekemmel.

Mikor megszületett az első fiam, kb. 6 hónapig nem tudtam neki hátat fordítani. Fizikai fájdalmat éreztem a hátam közepén, a gerincem mentén, ha hátat fordítottam neki. Folyton csak azt akartam, hogy ott legyen előttem.

Nem csak ő élte a szeparációs szorongást, hanem én is.

Pont úgy, ahogy nekik gyerekként, úgy nekem anyaként is rohadt nehéz volt megtanulni, hogy mi nem vagyunk egyek.

Hogy van én, meg van ő.

Hogy közöttünk van HATÁR.

Fizikai. És érzelmi.

És nem biztos, hogy amit én érzek, azt ő is érzi. És amit ő érez, azt én is.

És nem biztos, hogy amit én akarok, azt akarja ő is. És még az sem biztos, hogy amit ő akar, azt én is akarom.

Ki vagyok én? És ki vagy te? Meddig tartok én? És meddig tartasz te?

És van-e nekem élet nélküled és neked van-e nélkülem?

Szinte eltűnnek a határok, nem lehet őket felismerni.

És ahogy eltűnnek a határok az elején ez a szimbiózis akár még gyönyörű és biztonságos is lehet. És lehet olyan is, hogy nem olyan gyönyörű. Hanem lehet, hogy például fárasztó és kimerítő.

Mert itt van ez a határtalan szeretet, meg a határtalan felelősség. Hogy a testemben növekedtél, aztán a testemmel tápláltalak, vagy ha nem is azzal. akkor a testemmel óvtalak, védtelek, nyugtattalak.

És olyan határtalan ez a szeretet, hogy itt vagyok, egyél belőlem. Fogyassz.

A legjobb anyád akarok lenni. Megteszek érted mindent. Te vagy a legfontosabb.

Annyira szeretlek, hogy szinte már megszűnök létezni. Egy pont vagyok.

Mennyi energiája van egy pontnak? És mennyi energiát kíván egy gyerek? Tulajdonképpen nem is fejből kívánja. Így képes csak élni.

Aztán azért jön az akarat.

Na. És itt van az, hogy az igények szinte folyamatosak tudnak lenni. És egy kisgyerek elég impulzív tud lenni, mire megcsinálom, amit kért, már nem is kéri, vagy nem úgy, vagy nem olyan színűt. Ami a szeme előtt van, azt akarja, vagy épp nem.

És az anyapont feleződik. aztán még a pontnál is kisebb lesz.

Aztán ebből a pontból kell megtartani a tomboló gyereket meg az anyának saját magát.

Meddig lehet ezt csinálni? Hol vannak most a határok? És hogy lehet a pont- énből határokat tartani? Megtartani magam, meg téged?

És nem tudom kinek alakul ki előbb a dühe? A gyereknek, ahogy épp megtanulja, hogy ő létezik és van akarata, de nem mindig lehetséges a megvalósítás? Vagy az anyának, ahogy megszűnnek a határai?

És itt az van, hogy anyaként tudok határokat tartani és építeni, ha valahogy tudok pontból újra gömb v vmi alakzat lenni. Lesz felületem újra, és annak határai. De ha nem tudom magam a pontból felnövelni, a pontnak nem tudnak határai lenni. Elmúlok. Megszűnök.

ÉS ez egy darabig tartható, hogy odaadom magam folyamatosan, mert akkora a szeretet. De aztán a pont valahogy elkezdi kellemetlenül érezni magát, merthogy létezik, de mintha nem is lenne. Mert nem látszik semmi belőle, olyan kicsi.

És ez fájdalmas és érzékeny pont. Ezért elkezdem védeni ezt az érzékenységet. És a düh tök jó erre. De aztán azt veszem észre, hogy a saját gyerekemre vagyok dühös, azt meg nem lehet, mert őt én végtelenül szeretem!!

Úristen! hát akkor gyorsan lenyomom a dühöm, de azt olyan kurva nehéz lent tartani, olyan sok erő kell hozzá, hogy már másra nincs is erő. A düh az jönne, én meg nyomom le, mert a gyerekeimre nem tolhatom rá, mert őket szeretem. Meg hát ugye, nem ők kérték, hogy szülessenek meg.

És aztán vannak olyan pillanatok, mikor már olyan régóta nyomom le a dühöt, hogy néha elgyengülök és kitör. És pont a legkisebb ellenállás felé tör ki – aki ugye a gyerekem. És ettől meg olyan fosul érzem magam és olyan szar anya vagyok. És akkor jön az, hogy ne, ne, nem akarok szar anya lenni. Jobb leszek. Még jobban figyelek rátok! Még jobban odaadom magam! ÉS ettől meg megint csak arrafelé megyek. hogy pont leszek megint.

Ez egy ördögi kör!

Ördögi pont.

Nem tudok úgy kimászni ebből, hogy megígérem, hogy soha többé nem leszek dühös. Mert ezt nem tudom betartani!!

Ezt nem lehet betartani, mert ember vagyok.

A dühöm meg egyre dühösebb, ha nem akarok róla tudomást venni. Ha csak lenyomom.

A dühöm lenni akar. Az erőm lenni akar. Határokat akar. Rugalmasakat és erőseket, amin vannak kapuk, amik nyithatók és zárhatók.

Mert így tudja megvédeni felelősséggel a forrást. Az életet. Ami bennem van és amit továbbadtam neked.

És annyira szeretlek, hogy még akár magamat is képes vagyok szeretni és tisztelni.

Magamért és érted.