Elvárás vs Bevárás

Lehet, hogy a szülői elvárásoktól, vagy egyszerűen csak így alakult: valami jól ment, jól sikerült egyszer, aztán az lett a sztenderd, és mindenki azt várta. És ha nem ment ugyanolyan jól vagy kicsit rosszabbul akár, az már gáz volt és nem dicsfényre méltó.

Emlékszem, egyszer elküldtek vmi tanulmányi versenyre és mindenki vmi szupereredményre számított, közben valami verselemzést olyannyira nem úgy csináltam meg, mint amit a költő biztosan gondolt, hanem vmi totál ellentétes jelentést adtam neki. És mindenki nézett, h ez az okos lány hogy lehetett ennyire oktalan. Amúgy nem is emlékszem a versre, és fogalmam sincs, hogy miről szólt. Annyira gondolkodni akartam, annyira akartam vmi jelentést adni neki, olyat, amit mindenki elvárt, hogy ez már fájdalmas…nekem a jelentése szinte jelentés-telen lett. Erőltetett.

Mindent és sokszor annyira akarok.

Pedig elég a néhány és néha akarás és nem kell mindig mindennek eredmény, jelentés.

Elég az, ha csak valami van. Magyarázattól mentesen.

Lehet, h nagyobb jelenlét a csend és levés, mint a nagy beszéd és akarat.

A csendben lehetek magam, a szó, ha megy tovább már megy tovább a jelentése és mássá válik, a csend meg lehet mindig pont az ami.

Menedék és biztonság a levés és nem biztos, hogy nem cselekvés.

Lehet, hogy a nem pont az elvárt eredmény ( vagy nem eredmény ) nem ellentét, hanem mellétét.

Az elvárás helyett bárki felé lehet jobb a bevárás. Hogy odaérjen ahova érnie kell. Vagy kivárás, hogy kinyíljon, ami eddig bent rejtőzött, érlelődött.

Vagy ilyesmi.