Hol lakik a Jóisten?

Bethany Webster Anyaseb c. könyvében azt mondja, hogy „Minden ember az első lelki sebét az anyától, a nőtől kapja”.
Ezt én is így gondolom.
Minden élő ember első pár évében az elsődleges gondozó (aki zömében az anya) a fő kapcsolat. Gyermekként vele azonosulok. Pontosan úgy látom magam, ahogy anyám látott kisgyermek koromban, ahogy ő tükrözött. Első tapasztalataim magamról az ő szemén át szereztem. És pontosan így is fogom látni magam egész életemben, hacsak el nem jutok addig a felismerésig, hogy ezen változtatni akarok: másképp akarom látni magam, mint ahogy anyám tükrözött. És másképp akarom látni magam, mint ahogy ő látta magát, ezzel nyújtva nekem példát.
Egyetlen ember sem kerülheti el azt, hogy sérülést kapjon az anyától.
És ez nem azért történik, mert az anya rossz, hanem azért, mert EMBER.
Bár a könyv az anyasebet a lányok vonatkozásában tárgyalja, de az én sztorim (szerintem minden anyáé, aki ilyet olvas) a könyv olvasása közben, önkéntelenül is két szálon fut:
* az egyik az, hogy én, mint lány, mit kaptam az anyámtól,
* a másik az, hogy én, mint anya, mit adok tovább a fiaimnak.
 
Be kell vallanom, bármilyen nagy önismerő is vagyok 😜, soha nem lehetek akkora, hogy ne lennék dühös magamra olyankor, mikor igazi köcsög vagyok a gyerekeimmel.
És köcsög nem azért vagyok, mert nem szeretem őket, hanem azért, mert még mindig el tudok jutni a kimerültség azon fokára, amikor nem szentelek magamnak elég figyelmet és lemerülnek az elemek. Ilyenkor regresszálok kicsi gyerekbe, aki csak azt akarja, hogy neki jó legyen és elkezdődnek a játszmák, amik azokat találnak telibe, akik a legközelebb vannak: a gyerekeket.
Akik amúgy pontosan úgy viselkednek, ahogy viselkedniük kell: pont mint egy, vagy kettő gyerek. Én meg, amikor a fáradtságtól kicsi gyerekké megyek össze és pihe-puha gondoskodásra vágyom, épp nem találom viccesnek, hogy valaki századszor mondja, PUKI, vagy vki más nagy örömmel és lendülettel, ugyanakkor kellő alapossággal belekeni a vajat a radiátor rácsaiba. Ezért elkezdek támadó állásba menni egyáltalán nem felnőtt módon, és nyomom rájuk, hogy rohadt fáradt vagyok és nem tudok egy percre se leülni, mert egész nap nektek ugrálok…blablabla. Már akkor tudom, hogy nem kéne ezt mondani, amikor mondom, sőt már a kimondás előtt tudom, mégis tolom rájuk.
Pedig pontosan tudom, hogy minderről én tehetek.
És akkor süllyedek el szégyenemben, mikor az 5 és fél éves szemében látom, hogy ettől rosszul érzi magát és el akarja kezdeni ő megjavítani az életemnek azt a részét, amit én csesztem el.
Na. ez nagyon nem az ő dolga!!! Csakis az enyém. Mert nem kenhetek az életemből semmi elcseszett részt sem az anyámra, sem a gyerekemre, sem senki másra! De a gyerekemre főleg nem!
 
Na, ez az anyaseb, amit én okozok!
 
És amit bármennyire is tudatosan próbálok élni, elkerülni nem tudok. Pedig Isten látja lelkem, annyira nagyon szeretnék!
 
Az az Isten – a Jóisten – akiről ma este elalvásnál beszélgettünk az 5 és fél évesemmel. Aki ezzel a beszélgetéssel segített nekem abban, hogy bízzak: bármilyen anyasebet is adok tovább a gyerekeimnek, azért jót is adok nekik. Az a Jóisten, aki reményt is adott arra, hogy olyan gyerekeket nevelhetek, akik majd felnőttként képesek lesznek a saját anyasebük begyógyítására.
 
Szeretnék nektek ebből a ma esti beszélgetésből pár mondatot idézni (már amennyire pontosan emlékszem).
5 és fél éves (továbbiakban Á): És Zsuzsi (kb 1 éve így hív:)), a Jóisten hol lakik?
Zs: A Jóisten mindenütt lakik. Mindenütt ott van.
Á: A mi otthonunkban is?
Zs: Igen. Mindenütt ott van egyszerre. Benned is és bennem is. Mikiben is, Apában is.
Á: A betonkeverőben is? A járdában is? Az állatokban is?
Zs: Igen.
Á: A legóban is?
Zs: Igen, abban nagyon sok!
Á: És mindent hall és mindent lát?
Zs: Igen.
Á: És van szeme meg füle?
Zs: Nincs sajátja, de a te szemeden keresztül látja, amit te látsz és a te füleden keresztül, amit hallassz. Amikor mérges vagy, rajtad keresztül ő is az, amikor örülsz valaminek, ő is örül. Amikor sírsz, ő is szomorú. Pont úgy, ahogy te. Akkor a legboldogabb, amikor te valami olyasmit csinálsz, amit nagyon szeretsz.
Á: És azt is hallja, mikor azt mondom PUKI? És ő is nevet ezen?
Zs: Igen. Ha te nevetsz, akkor ő is.
Á: És a kipufogóban is benne van?
Zs: igen.
Á: Nem büdös neki ott lakni?
Zs: De igen, büdös. De mivel neki nincs saját orra, ezért a kipufogó büdösén át tapasztalja meg, hogy mi az a büdös.
Á: És ő sosem fárad el?
Zs: De ő is elfárad, ha te elfáradsz. Miért, te nem vagy fáradt?
Á: NEM! Nem vagyok fáradt.
Zs: És szerinted a Jóisten szeretne már aludni?
Á: Szerintem igen.
Zs: Na, akkor aludjunk! És Ádi…örülsz, hogy ott van benned a Jóisten?
Á: igen, örülök.
Zs: Miért?
Á: Mert láthatatlan és mégis itt van.
.
.
.
A Jóisten ma Ádin keresztül nagyon meghatott, hogy ha adok is anyasebet, amit bármennyire fáj is, elkerülni nem tudok, de azért a személye körüli rejtély megtárgyalásával tudtam adni valamit a fiamnak, ami talán jó lesz neki valamire majd akkor, amikor az anyasebét elkezdi begyógyítani.
És mint a gyerekeim anyja, ennél többet talán nem adhatok.
 
A gyerekeink anyjaként a legtöbb, amit adhatunk nekik  – ha nem is minden pillanatban- a szívtől szívig, lélektől lélekig való kapcsolódás.
 
Kérlek, Anyatársam, ne várj el magadtól lehetetlent! A gyereked legjobb anyja vagy, ha vannak pillanatok, amikor lélekben tudtok találkozni!
És én biztos vagyok abban, hogy vannak ilyen pillanataitok!
Amennyiben úgy érzed, hogy amit adsz a gyermekednek, nem elég, ha kétségek gyötörnek saját anyaságod illetően, szeretettel várlak egyéni segítő beszélgetésre!
 
Szeretettel!
Zsuzsi/Anyafa
Hol lakik a Joisten

 

2022 © Minden jog fenntartva! | Adatvédelmi nyilatkozat | Integrál tanácsadók etikai kódexe