Kiviszem a szemetet…vagy?

“Öveges tanár úr közérthető megfogalmazásában:

„Bármilyen gép hajtására felhasznált energia ugyanannyi, mint a gép működése közben keletkezett különféle munkavégzések (energiák) összege.

Ez az energiamegmaradás törvénye.

Ez a fizika legáltalánosabb, legfontosabb törvénye, amelyet a természet minden jelenségére alkalmazni lehet, mert mindenütt energiaátalakulások történnek.

Energiát sem teremteni, sem megsemmisíteni nem lehet. Az energia egyszerűen van! Hozzányúlhatunk, felhasználhatjuk. Gépeinkben átváltoztathatjuk az egyik fajta energiát egy másik fajtává. Például erőműveinkben a szén égésekor felszabaduló hőenergia egy része az elektromos áram energiájává változik.

Semmiféle eddig ismert jelenség során nem keletkezik több energia, de kevesebb se!”” – forrás: vilaglex.hu

A gyerekek ott ugrabugráltak nagy elánnal, én meg nyelvet lógatva, karikás szemekkel pihegtem mellettük.

Az emberi test 99,68%-a 11 db kémiai elemből tevődik össze (forrás: http://greelane.com/…/elements-in-the-human-body-p2-602188

)

Néha elmerengek azon, hogy mi lesz a lehulló hajszálainkkal, a lehámló bőrünkkel, a levágott körmünkkel. Nem tűnik el semmi, ami van, még ha át is alakul.

Az univerzumból tudtommal egy darab van. Nem jártam még a szélénél, és úgy tudom, hogy még más sem, de úgy képzelem el, hogy olyan nem lehet, hogy ha valamit ki akarok rakni az univerzumból, akkor azt megfogom, elviszem a szélére és kiteszem, mert ha kirakom kívülre, akkor az univerzum a kirakott dolog után tágulna.

Ha valami engem rohadtul idegesít saját magamban, annyira, hogy szinte elviselhetetlen, akkor megpróbálom kirakni magamból és azt mondani, hogy ez nem a részem, de valójában ugyanazt csinálom, mint az előbb, hogy elmegyek az univerzumom szélére, kirakom kívülre, de a saját univerzumom (ami amúgy mindannyiunké is egyben) kitágul és magába foglalja a kirakottat, és akkor onnantól, amit magamban nem bírtam elviselni, azt mindenki és minden másban meg fogom látni és nem bírom elviselni ezentúl. Úgyhogy – bár elég nagy szívás-, de az van, hogy része marad az univerzumomnak.

Figyelem magam, amikor már végét járja a türelmem és azt érzem nem bírom tovább, hogy minden – nekem piszlicsárénak tűnő -dolgon sírnak vagy nyavalyognak a gyerekek, hogy valójában őket nem bírom elviselni: ezt a folyamatos nyavalygást, vonaglást? Vagy a magamban dühöngő, síró-rívó, vonagló, nyavalygó gyereket vagyok képtelen empatikus, elfogadó módon szeretni és megtartani saját magamban?

És van egy csomó dolog a világban, ami szemet szúr. Ez milyen nekem? Tényleg kint szúr szemet, vagy én is olyan vagyok, csak éppen ezt nehéz elfogadni?

Tudok-e saját magammal empatikus lenni? Elfogadni azt is, amit képtelenség befogadni: a saját magamban őrjöngő, vonító, ordítót, a befogadhatatlant, az elfogadhatatlant, a tökéletlent, a hibást?

Akármit is csinálok, az a rész a részem marad: akár kint, akár bent. Addig fogja az egy univerzum a maga energia- meg anyagmegmaradás törvényével az orrom alá dörgölni az összes szaromat, tomboló, tobzódó, ítélkező, gusztustalan, elviselhetetlen részemet, amíg kézen nem fogom őket, tágulok rájuk és engedem be őket saját magamba, az univerzumomba. Abba az univerzumba, ami az enyém, a tiéd és mindenki másé is.

Mert minden egy. Nem tudom kivinni a szemetet.