Mártír Anyák Figyelem!

Éééén? Rólam beszélsz? Hát én már évszázadok óta az önismeret útját járom! Felismertem, hogy Anyám hogy áldozta fel magát értünk, hogy mennyire csak rólunk szólt az élete! Hát én tuti nem csinálom azt mint ő, ezzel az őrült magas tudatossági szinttel, ezzel a bazi nagy, hegymagas önismerettel, ami nekem van. Ne viccelj már! Biztos nem nekem szólsz!

Látom, hogy anyám mit tett magával, mit össze nem szenvedett, hogy ette az önfeláldozása a párkapcsolatát, és hova jutott idős korára emiatt. Hát én tuti nem csinálom ezt magammal…

Én figyelek az Énidőre. Nekem van rendszeres mítájmom. Hogy töltődjek. Sportolok…vagy majd ha a gyerekek nem lesznek itthon, sportolni fogok. Olvasom a sok könyvet a családi örökségekről. Ölelgetem a fákat. Kijárok a természetbe.

Igen… Tényleg…

Hahahaha…

 

Hát igen….

Aztán itt volt ez a nyári szünidő. A vakáció. Mikor váltva nem volt ovi meg bölcsi 8 hétig. Én meg itthonról dolgoztam. Ők meg itthonról játszottak…meg nyírták egymást…meg engem…meg magukat…meg egymást…

És én egész nyáron annyira akartam, hogy kialakítsunk valami jó kis napirendet. Hogy gyorsan letudjam a munkát, hogy aztán csak rájuk figyelhessek, hogy az elég legyen nekik, töltődni tudjanak belőlem és estére lefáradjanak, hogy aztán magamra is figyelhessek kicsit. Hogy ez aztán rohadtul nem jött össze és egy káosz volt az egész nap, minden nap. Szinte. Na jó, az utolsó hétre összekaptam magam:)

Vannak a nagy tervek, a szándékok. Aztán van a valóság. Hiába a szándék: ha a gyerekeim szólnak, szinte egyáltalán nem tudok határokat tartani.

És ez visz bele abba, hogy belecsúszok…igen, belecsúszok az örvénybe: tessék, mártír anyátok lettem. Mindent megteszek értetek. Ugrok, ha már nyikkantok. Annyira szeretlek benneteket…

És emiatt egyre fáradtabb vagyok és rosszkedvűbb. És emiatt egyre kevésbé ugrok szívesen, és ezért egyre jobban haragszok rátok, és ezért egyre jobban haragszok magamra, és a világra és rátok és magamra, és igen, anyámra.

Anyám, te adtad ezt nekem! Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehetted ezt magaddal? És velem?

Hát gyerekek. Ez van. Ezt kaptam.

Azt látom, hogy nyár végére már csak egy savanyújankó vagyok. Akinek minden gondolata az, hogy mikor tud már végre magával foglalkozni kicsit, és hogy bármerre jár, csak erről nyavalyog, hogy mennyire fáradt és mennyire béna, hogy nem tud határokat tartani. Hogy milyen nagy tervei vannak, de nem tudja őket megvalósítani, mert blablabla…

És ez annyira fárasztó…mindig ez a téma…

…baszki, már nem vagyok más, csak ANYA! MÁRTÍR ANYA!!

Jessz!

 

Takarodj MÁRTÍR ANYASÁG!

 

Nem kellessz! Nem akarom, hogy itt legyél! Én nem vagyok te. Az valaki más. Az anyám volt. Én nem vagyok olyan! NEEM!

 

Mit mond a mártír anyaság erre?

Én itt vagyok veled! Anyádtól kaptál!

Minél jobban el akarsz lökni, el akarsz szökni, én annál jobban itt leszek veled, annál nagyobb leszek! Annál jobban dörömbölök minden ajtódon és ablakodon! Itt vagyok! A részed vagyok. Kitöltelek! Teljesen! Nem menekülsz. Nem tudsz kizárni!! Nem tudsz kibújni alólam! Nagyobb vagyok nálad! Itt zokogok, itt haragszok a világra neked, helyetted. Érted teszem. Vegyél már észre, hogy én mindent csak érted teszek!

ITT VAGYOK!

Vegyél már észre!

Ismerj már el végre! Hogy a részed vagyok és az is maradok ÖRÖKRE!

Mikor fogadsz már magadba végre? Kérlek!! Annyira szeretném! Annyira szeretlek! Csak érted élek! Vegyél fel! Nézz rám!

Itt vagyok!