Melyik színt töröljem ki a szivárványból?

Az van, hogyha nem merek sírni a gyerekem előtt, mert attól félek, hogy megijeszti, akkor majd ő is megtanulja ezt, hogy nem mutatja meg a félelmét, fájdalmát.

Aztán, ha verem a fejem a falba, mert dühös voltam és ki is mutattam a gyerek előtt, majd ő is ezt teszi. Aztán, ha neadjisten, a gyerekemre vagyok dühös és emiatt lelkiismeretfurdalásom és bűntudatom (bűntudat= magam ellen fordított düh) van, és nem akarok dühös lenni rá, mert milyen gáz már ez és jól elnyomom bármi pótcselekvéssel v nem jelen levéssel, ő is ezt fogja megtanulni, hogy például nem lehet dühös arra, akit szeret.

Nem azt mondom, h vadállat módján le kell ordítani a fejét, hanem, hogy ki lehet mutatni, fejezni bármiféle érzelmet a jelenlétében, akár felé is, ha tényleg, valóban neki szól. (Neki szól tényleg?). És ezeknek létezik kulturált és nem félelmetes és romboló formája.

Azzal, hogy meg merem neki mutatni magam és az érzelmeim teljes skáláját, megmutatom neki az egészlegességem, a teljességet.

Hogy bármiféle érzelem, amivel találkozik magában, az teljesen oké.

Hogy a szivárvány így jó, ahogy van.