Mi Magunk

A már majdnem négyéves nagyfiam elalvás előtt gyakran kéri, hogy meséljem el, hogy született.
Ilyenkor elmondom, hogy mi történt aznap, mit csináltunk az apjával, milyen idő volt, hogy vittük le a bőröndöt a kocsihoz, amikor elindult a vajúdás és bementünk a kórházba, mi maradt otthon, hogyan választottunk nevet neki (merthogy akkor találtuk meg a nevét:))…stb. Van egy mozzanat a történetben, amikor játszunk is egyet így, hogy ezt mondom:
Vacsora után mentem a szobába, (akkor repedt meg a magzatburok), és egyszercsak azt hallottam…
Ekkor azt mondja ő:
Kopp-kopp-kopp.
Itt nevetünk, és újra mondom:
..ekkor azt hallottam…
Mire ő:
pukk.
És itt örvendezünk együtt, mert indul a születés.

Aztán nemrég kérte, azt is mondjam el, hogy ő miből lett.
Emlékszem, hogy amikor vártuk, azt kértem az élettől, hogy legyen benne a kettőnk legjava. Ami a legjobb mindkettőnkben.
Ezt elmeséltem neki, és azt, hogy ő az én és az apja magjából lett. Hogy ezek a magok már itt voltak bennünk, mielőtt ő lett volna, és amikor találkoztak, akkor abból kezdett növekedni.

És ezután ezt mondtam neki, ami számomra varázslat, és jólesőn beleborzongok, ahányszor csak erre gondolok:

Te a mi magunk vagy.
.
.
.
Te mi magunk vagy!

Igen, a gyermek mi magunk, és egyre több!

Kívánom a csemetéimnek, hogy őrizzék meg a magokból, ami nekik hasznukra válik, aztán nőjenek túl bennünket.
Vagy ahogy nekik tetszik.