Szeretni nem szégyen! Szeretni ERŐ!

Hogyan szeretek mást és ezen keresztül magam?

Egészen tegnapig azon vergődtem több héten át, hogy egy hozzám közel álló fontos személynek nem tudom kifejezni úgy a szeretetem, ahogy szeretném.

Minden találkozás előtt repesek, várom, hogy majd milyen örömmel fogadom és milyen jól kifejezem, h szeretem, aztán mikor eljön az idő és ott áll fizikai valójában lefagyok és amit mutatok az a szépen faragott fapofa.
És ezzel végül arra jutok, hogy emiatt magamat nem szeretem.

Vajon mi ez? Honnan jön ez, hogy szeretni gáz, hogy nem lehet kimutatni? Hogy az öröm, akár a túlontúl öröm nem helyénvaló?

Hogy ha kimutatom mi van bennem a másik iránt, akkor már nem leszek érdekes, megunnak, elhagynak, sérülékeny és gyenge leszek?

Hát nem erő-e a szeretet?

Miközben így vívódtam és nem jártam sikerrel a szeretet általam hitelesnek tartott kimutatásában beugrott egy olyan kapott mondat, ami már annyira mélyen belémívódott, hogy szinte a sajátomként alkalmaztam és éltem meg napról-napra.

Pedig már vagy 14 éve önismeretezek és egy csomó csoportban össze kellett írni, hogy milyen mondatokat kaptam a szüleimtől, efölött meg valahogy mégis elsiklott a figyelmem, pedig iszonyatosan fontos!

Anyu mondogatta mindig a nővéremnek – nem is nekem – mégis annyira jól megtanultam én is, hogy most itt tartok, hogy nem tudok szeretni:
„Ne legyél annyira szerelmes! Nem kell kimutatni az érzelmeid!”

És tudom, és látom, hogy Anyánk a saját története, és az ő Anyjának a története miatt adta ezt nekünk. Így próbált védeni bennünket, hogy ne sérüljünk, ne sebesüljünk.
És ezzel, hogy tulajdonképpen ezt tanította, hogy ne mutassuk meg, ami bennünk van – az igazat, mert az sérülékennyé tesz – tett mégis sérülékennyé. Mert az önszeretet, önelfogadás hiányzott, azt mások szeretetével próbálta pótolni. És ez az, ami valójában sérülékennyé tesz.

Mert bár benne van a pakliban, hogy ha szeretek, nem biztos, hogy viszont szeretnek, de ha ezt nem vállalom, nem vállalom az igaz valómat. Rengeteg erőmet és energiámat felemészt az, hogy az igazat lenyomom, elrejtem és így hamissá válok. Legfőképpen önmagam előtt.
Azzal, hogy önmagam köré falat építek nem kerülök biztonságba, mert ez a fal nemhogy mástól, de legjobban saját magamtól választ el!

A biztonság az, hogy meg tudom mutatni magam magamnak, aztán pedig másnak.
Ez az igaz.

ÉS AZ IGAZ A BIZTONSÁG!

És ha nem tudom megmutatni másnak, hogy mennyire szeretem, akkor magamnak hogy tudnám megmutatni, hogy magamat is szeretem és a gyerekeimnek hogy tudnám ezt megtanítani, hogy merjenek szeretni? Saját magukat és másokat!
És ez a másik irányba is pont így van:
Ha saját magamat merem szeretni, merem elfogadni az érzéseim, és a saját magam szeretetét nem mástól várom, akkor mást szeretni is biztonság, mert nem tőle várom, hogy a hiányaimat pótolja, így tulajdonképpen az, hogy a másik szeret-e vagy nem, nem oszt, nem szoroz.
Ha önmagam szeretete helyén van, más felé is biztonság a szeretet.

Merjek szeretni! Magam és másokat! Szeretni nem szégyen, hanem ERŐ!