Annyi helyen kell megfelelni.
Annyi helyen kell megismerni és betartani a szabályokat.
Annyi helyen kell az általánosan elfogadott társadalmi normák szerint viselkedni.
És olyan hamar bele kell nőni ebbe.
Aztán olyan sokáig tart, míg megtaláljuk újra a szabadságot.
Szombaton zsúrt tartottunk. Az elsőt, amit saját jogon rendeztünk (mert a gyerekek születése előtt Vica Szabo barátnémmel azért tartottunk megbízásra gyerekeknek zabolátlan, ereszd el a hajam, játékos, viháncolós, zenés, kreatív zsúrokat). Szóval eddig saját gyereknek még soha nem csináltunk.
Most ketten voltunk az apjukkal felnőttek. És jött a 6 hatéves a mi hat- és háromévesünk mellé.
Az igazság az, hogy ide-oda előtapasztalatok (pedig volt, hogy 80 gyerekkel pörögtem egyedül) – halálfélelmem volt előtte egy hétig.
Minden pillanatot megterveztem aprólékosan. Mindent bebiztosítottunk. Mindent beszereztünk. Minden lufit felfújtunk.
Aztán megérkeztek a fiúk…
És a farkaskölykök elkezdték a játékot, úgy, ahogy ők élvezték.
És mi hagytuk.
Tartottuk a kereteket, a határokat. Figyeltünk a testi épségre.
Aki beütötte, megütötte, azt vigasztaltuk.
Aki elfáradt, megéhezett, megszomjazott, pihentettük, etettük, itattuk.
Kiabáltam, hogy aki pihenőt akar, annak én vagyok a ház.
Hagytuk, hogy csapatok legyenek. Hagytuk, hogy kiabáljanak. Hagytuk, hogy véresen komolyan játszanak, küzdjenek. Közben megkérdeztem, hogy barátok-e, s nevetve válaszoltak, hogy igen.
Ettől, hogy egy félórára igazi vad és zabolátlan farkaskölykök lehettek.
Nehéz megtalálni erre a teret és időt és jó előre fel kell vértezni magunkat rá. De kell nekik. Szükségük van rá.
És megéri kifogyni értük az energiából. Mert a vadságuk kiélése meghozza a szelídséget is.